2010. március 31.

Álomból rémálom

Zolit apukája fertőzte meg a raliversenyzés szeretetével még egészen kicsi korában. Az öreg Zoli szintén versenyzett, amit a legenda szerint két dolog miatt hagyott abba. Egyrészt a Salgó-ralin akkorát bukott, hogy egy szalagkorlátot átszakítva átesett Csehszlovákiába. Másrészt pedig akkoriban született meg első gyermeke, a kis Zolika. Hogy ez mennyire igaz, nem tudom, de én mindig is így ismertem ezt a történetet. Minden esetre én láttam azt az ominózus kanyart, és nem kételkedek.


Kati büszkén mutatja Zoli versenyzőigazolványát

Egy fiú gyereknek nyilván nem nehéz megkedvelnie az autókat. Elég olyan környezetbe születnie, hogy négykerekűek vegyék körül, és garantáltan autóbuzi lesz. Na, ez itt is így volt. És mivel az apukája nem lett vasárnapi sofőr azáltal, hogy befejezte az aktív versenyzést, Zoli megszerette a sebességet is. Vagyis egy mondatban összefoglalva: kiskora óta ralizni akart ő is.
A március 27-én kezdődő Eger-rali hozta meg a lehetőséget, hogy igazi versenyen induljon.



Szerencsére Peti személyében nem csak új navigátort, hanem egy új barátot is talált, így az első perctől remekül megértették egymást. Mivel Peti hasonló mértékben autóbuzi, mint Zoli, eredményesnek is mondható az együttműködésük. Ez számomra abban nyilvánult meg, hogy a verseny előtt közel 1000 kilométert autóztak (és egy komplett téli gumi-garnitúrát koptattak el) azon a 70 km-es szakaszon, ahol az Eger-rali számukra kiírt szakaszát rendezték. A felső képen is épp indulnak, hogy még egyszer utoljára végigmenjenek a pályán. Ez már a szombati napon készült, az út szélén parkoló autókkal a rajongók érkeztek a versenyre.



Peti még szombaton is az itinert írta a Focusban ülve. Ekkor már ő is és Zoli is elég idegesek voltak. Nem látszott rajtuk annyira, de lehetett érezni. Nem igazán tudtak másra figyelni másnapi versenyen kívül. Petit is inkább tisztes távolságból fotóztam, ahogy az itinert írja, mert nem akartam zavarni. Az itiner amúgy az, amit a navigátor olvas a pilótának a verseny közben. Abba van feljegyezve az egész szakasz, a kanyarok és minden más, amire a vezetőnek szüksége lehet. Nagyon hasznos például, ha egy beláthatatlan kanyarról előre tudja a pilóta, hogy negyvennel vagy százhússzal lehet bevenni. Az itiner felső részén a SB-J1-SB azt jelenti: sima bal, jobb egy, sima bal. Tovább hadd ne magyarázzam.



Miközben Zoli és Peti rótták az utakat és egyéb hivatalos dolgaikat intézték, mi Anival és Katival berendezkedtünk a Rally 1-es csoport versenyének megtekintésére. Találtunk is egy nagyon kellemes kis domboldalt az erdőben, ahova letelepedtünk. Kati olyan vagány volt, hogy egy kis fára kitűzte a nevezési listát is, hogy mindig tudjuk, ki lesz a következő autó.



Az út menti árokból kicsit veszélyesnek tűnt fotózni, de bíztam abban, hogy az egyenesben azért nem fognak elütni. Felesleges is lett volna félni, mert probléma esetén annyi időm sem lett volna, hogy felfogjam, hogy baj lesz. Elég komoly volt a tempó. A felső kép azért érdekes, mert a kis Citroënnek problémái voltak, elég lassan ment (értsd: 140-150-nél nem ment gyorsabban), a mögötte haladó Skoda pedig már villogta le, hogy húzzon el az útból. Pár méterrel később meg is előzte.



Aztán itt elkezdtem szórakozni a beállításokkal, de sok érdekeset nem nagyon tudtam kihozni ebből az amúgy kicsit unalmas egyenes szakaszból.



Mire Peti (Zoli unokatestvére) megérkezett a Rally 2-es csoportban, már egy másik helyről néztük a versenyt. Ez látványosabb volt, hátrányt okozott viszont, hogy itt a sok néző miatt voltak pályabírók is, akik nem engedték meg, hogy jó helyről fotózzak.
Amikor ezt a képet készítettem, azt hittem, hogy Petiékkel minden rendben van.



Aztán később a szervizparkba érve kiderült, hogy mégsincs minden rendben. Petiék futóműhiba miatt kiestek. Neki is koccolták a 306-os jobb elejét egy fának, de csak behorpadt egy kicsit a sárvédő, más baja nem lett. Sajnáltam őket, hogy ilyen hamar véget ért a versenyük. Számukra kétnapos lett volna a verseny.



De hogy lássák: másnak sem ment minden könnyen, itt van például a hétszeres magyar bajnok (engedjenek meg egy kis képzavart: a rali magyar Schumachere), ifj. Tóth János, aki bal hátsó defekttel érkezett a szervizparkba. Nekik ez pusztán időveszteséget jelentett. Amúgy ennek az autónak a négy kerekéből lehetne venni egy olyan Suzukit, mint amivel Zoliék indultak. Százmilliós érték egy ilyen profi versenyautó.



Ahogy profi a szervizhátterük is. Ahogy beállt Janika, az autót máris meglepték a szerelők. A javításokra meghatározott idő áll rendelkezésre, többek között ezért cserélt minden kereket külön ember. Digitális kijelzőn láthatta mindenki, hogy hány percük és hány másodpercük van hátra, hogy büntetés nélkül elhagyják a szervizparkot.



Amikor egy-egy autót összekalapáltak a folytatáshoz, beállt a beíróhoz (vagy mihez), ahol a versenybírók felírták, hogy pontosan mikor jelent meg és hagyta el a helyszínt.



Ezt követően az autókkal egy zárt gyűjtőhelyre mentek, ahova senki nem léphetett be a sportbírókon kívül. Azt hiszem, aztán együtt mentek át arra a helyre, ahol az autók az éjszakát töltötték. Ilyenkor szigorú felügyelet mellett zajlik minden, mert az autókhoz már nem szabad hozzányúlni senkinek.



Raliberkekben divat Ikarus buszokat átalakítani csapat- és autószállító járművé. Ennek a hátuljában egy Mercedes parkolt, az első felében meg elfért a komplett csapat. Praktikusnak tűnik, de hallottam olyan csapatról, akinek a busza ötször rohadt le, mire a verseny helyszínére ért.



Amíg mi a szervizparkban nézelődtünk, Zoli és Peti már az esti ünnepélyes rajtceremóniára készült, amit Egerben a Dobó téren rendeztek. Az egész csak formalitás, a nézőknek és a médiának szól. Persze, hiszen látványos, ahogy ezen a szép téren (amiből este sajnos nem sok látszik, főleg a képeken) felvonul néhány száz versenyautó. A dobogón minden autó megállt egy percre, a pilótával pedig rövid interjút készített egy csaj, akinek a fejében volt három kérdés, és ezekből tett fel egyet-egyet, látszólag véletlenszerűen.
Egy példa egy ilyen interjúra:
- Riporter: Szijjjjasztoooook!
- Versenyző: Szia!
- Riporter: Srácok, van-e valami speciális újítás az autótokon erre a versenyre?
(Itt kell megjegyeznem, hogy a versenyautó egy kétütemű Trabant volt. Nem az a kategória, amin speciális újításokat hajtanak végre minden verseny előtt.)
- Versenyző: Ja, átfestettük.
- Riporter: (kicsit zavarban) És más egyéb?
- Versenyző: Ööö... tavaly sárga volt.

Persze az egész Dobó tér szakadt a röhögéstől. Zolitól azt kérdezte, hogy mit várnak a versenytől. Zoli pedig elmondta, hogy ez lesz az első versenyük, és szerényen a csak a célba érést tűzte ki célul, nem mondott olyanokat, hogy nyerni akarnak, mint sokan mások.

Mielőtt visszamentünk a szállásra, elmentünk kaját venni a helyi Sparba. Nem sok idő volt már zárásig, ezért a biztonsági őr közölte velünk, hogy nemsoká zárnak. Előtte még boldogítottuk a hentes srácot, akitől grillcsirkét vettünk. Amikor a biztonsági őr harmadszor utalt rá, hogy húzzunk már a vérbe, odaballagtunk a pénztárhoz. Az egy szem pénztáros néninek elkezdtem mentegetőzni, hogy ne haragudjon már, de olyan szép ez a bolt, muszáj volt megcsodálnunk. Mert nálunk nincsenek ilyen szép boltok, „mink csak a Marika néninél tudunk kenyeret venni a kis vegyesboltban a falu szélén”. Zoli erre hozzátette: „Igen, a Viktor úgy meg volt illetődve, mikor bejöttünk, hogy le akarta venni a cipőjét a bejáratnál.”
A pénztáros néni úgy röhögött, hogy szerintem megbocsátotta nekünk azt a pár perc túlórát.
Vettünk pezsgőt meg pálinkát, mert a barátaim azért nem feledkeztek meg arról, hogy nekem közben szülinapom van. A szállásra érve fogyasztottunk is ezekből, de csak módjával, mert másnap korán kellett kelnünk, Zoliék meg ráadásul versenyeztek is ugye.
Nem kellett senkit álomba ringatni, és korán is jött a hajnal. Az óraátállítás miatt kicsit bizonytalanok voltunk, hogy mennyi is lehet az idő, de készültünk, ezért egy órával hamarabb ébresztettük magunkat, mint szükséges lett volna. Nem baj, én visszaaludtam, és szerintem a többiek is.


Peti bevetésre készen. Bal kézfejére filctollal írta fel, hogy mikor kell elrajtolniuk

Később, Peti már az udvaron, beöltözve odalépett hozzám, és átnyújtott egy műanyag dobozt két képviselőfánkkal az alábbi szavak kíséretében: Viktor, ne haragudj, de tegnap elfelejtettük odaadni a tortádat. Ez nagyon jól esett. Főleg, hogy imádom a képviselőfánkot.



Az egész brigád a parc fermé felé vette az irányt. A parc fermé francia kifejezés, magyarul kábé annyit tesz: lezárt parkoló. Így már érthetőbb, ugye? Itt aludtak a versenyautók, és a versenyzők is csak 10 perccel azelőtt mehettek be, hogy a kiírt idő szerint el kellett hagyniuk a parkolót. Sorban ment mindenki, Zoliék 8 óra 22 perckor léphettek be.



András, a csapat technikai igazgatója épp azt magyarázza a srácoknak, hogy merre lesz majd a szervizparkjuk. Vagy valami ilyesmit. Csak annyit értettem, hogy valami benzinkútnál kell lekanyarodniuk. A kezében a háromszög az autó szélvédőjére ragasztandó matrica, amivel a csapattagok bemehettek a versenypályák rajtjáig, illetve a célig, na meg a szervizparkokba. Az én autómon is volt ilyen, és bizony olyan fontos embernek éreztem magam tőle, hogy azóta sem vettem le.



Az indulás előtti pillanatokban még készült rólunk egy közös fotó a barátaimmal meg az egyik szülinapi tortámmal. A másikat ilyenkorra már benyomtam.



8 óra 22 perc. Zoli és Peti bemennek a parc fermébe. A többiekkel megállapítottuk, hogy olyanok, mint az űrhajósok, amikor mennek az űrhajóhoz.



Zoli úton az ő járművük felé még megállt megnézni az Audi Quattrot, ami több mint 25 éves, de még mindig a legkomolyabb gép az összes közül. Peti annyira nem értékelte a poént, siettette Zolit. Érthető, hiszen percre pontosan ki volt számolva, hogy mikor hol kell lenniük.



8 óra 32 perc. A nagy pillanat. Zoliék elhagyják a parc fermét, amivel hivatalosan is elindul a versenyük. Csak itt még közúton kell eljutniuk az első gyorsasági szakasz rajtjáig, és közben nekik is be kell tartaniuk a közlekedési szabályokat.



A „Fehér” tehát útra kelt, és mi is. A harmadik gyorsasági szakaszra mentünk, ahol volt elég időnk, amíg Zoliék odaérnek. Az első osztály ment, amikor a helyszínre értünk. Egy kis híd volt ennek a szakasznak az érdekessége, ahol szépeket ugrattak az autók. Alig vártam, hogy lefotózzam Zoliékat, ahogy repülnek az autóval.



Mivel rajtszám szerint növekvő sorrendben indultak, számoltuk, hogy a 90-es rajtszámú Suzukiig hány autó van még hátra. Aztán a 89-es után már messziről láttuk, hogy nem Zoliék jönnek. Ajjaj. A 89-es autó után a 92-es jött. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent: valószínűleg el sem rajtoltak már ezen a szakaszon. Vagy út közben estek ki valahol. Azt gondoltam, technikai hibájuk lehet, ezért ötvennel döcögnek végig, és nemsoká látjuk őket.
Ani közben megpróbálta felhívni Zolit, aki legnagyobb meglepetésemre fel is vette a telefonját. Mindenki ideges volt, főleg, amikor láttuk Ani arcát, és hallottuk, ahogy ilyeneket mond a telefonba: „Micsoda? ... Felborultatok? ... Úristen! ... Ugye nincs semmi bajotok?” Aztán letette a telefont, és elmondta, amit megtudott. Villámgyorsan fogtuk a cuccainkat és nagy léptekkel indultunk az autómhoz. Irány a második szakasz, ahol Zoliék kiestek.



Négyen ültünk az autóban. Velünk volt Tamás is, aki a versenyautót szállította Egerbe. Út közben nem is nagyon szóltunk egymáshoz, mindenki azt várta, hogy odaérjünk és lássuk őket, hogy nincs semmi bajuk, aztán elmondják, hogy mi történt pontosan.
Húsz-harminc percbe is beletelt, mire megérkeztünk. Zoliék a célnál vártak minket, ameddig beengedtek minket autóval.



Gyorsan megkérdeztük, hogy mi történt, de közben sietve elindultunk vissza a versenyautóhoz. Nem szerencsés ezeket őrizetlenül hagyni. Mivel az úton nem mehettünk, az erdőn keresztül kellett a legrövidebb utat megtalálnunk az autóig.



Néhány kanyarral a cél előtt történt a baleset, így nem kellett túl sokat mennünk, míg megpillantottuk.



Ez volt az első kép, amit megláttam az árokban heverő Suzukiról. Ahogy elment a versenyautó, átszaladtunk a másik oldalra.



Elég lehangoló látvány fogadott minket. Bár elsőre nem tűnik olyan durvának, valójában szinte alig maradt ép karosszériaelem az autón.



Megtudtuk, hogy a balesetet ketten is felvették videóra. Először egy sráccal beszéltünk, aki a fényképezőgépével rögzítette az eseményeket. Legalábbis az elejét, mert aztán sajnos megijedt, hogy eltalálja az autó, és nem tudta végig lekövetni. Nem baj, így is értékes felvétel.



Nem egyértelmű vezetői hibáról van szó. A baleset előzménye, hogy pár kilométerrel előrébb egy gyors jobbkanyarban öklömnyi kövek voltak az úton. Az itinerben nem volt felírva, mivel a belső íven elméletileg gumik voltak azért, hogy az autók ne vághassák le a kanyart, ezáltal ne hordják fel az út melletti koszt és köveket az útra. A gumik azonban nem voltak ott (talán néhányan nekimentek korábban és odébb kerültek), ezért az út nem olyan állapotban volt, mint amire számítani lehetett. Amikor Zoli észrevette a köveket, már nem tudott kellően reagálni, nekicsúsztak a kanyar külső ívén lévő szalagkorlátnak. Ott letört a narancssárga küszöbtoldatból egy darab, de ami rosszabb, hogy megsérült a bal hátsó futómű is. Zoli ment tovább teljes gázzal, de az egyenesben megrángatta a kormányt, hogy megbizonyosodjon az autó stabilitásáról. Mivel nem tapasztalt problémát, mentek tovább, ahogy addig.
És hogy hogy mentek addig? Az első szakaszon kategóriájukban ők voltak a leggyorsabbak. Igaz, az eredménylista szerint 3. helyen végeztek, de ez annak köszönhető, hogy korai rajt miatt időbüntetést kaptak. Még így a büntetéssel is gyorsabbak voltak annál a Toyota Yarisnál is, ami később megnyerte a versenyt.
Zoli ennek tudatában „na majd én most megmutatom a világnak” felkiáltással kinyomta a szemét az autójának. Azt mondta, hogy érzése szerint a második szakaszon is rendkívül gyorsan mentek. Olyan későn fékezett a lassítók előtt, hogy Peti már ordibált neki, hogy fékezzen.



Bár a Suzi nagyon jól ment, kiválóak voltak a fékei és a gumik is, Zolit aggasztotta kissé, hogy a bár balkanyarokban tökéletes az autó viselkedése, a a jobbos kanyarokban instabillá válik az autó hátulja. A visszapillantó tükörben látta, hogy füstöl a bal hátsó gumi, de úgy gondolta, hogy az ütközés miatt beleérhet a kerékbe a hátsó lökhárító, és ez okozza a füstöt. 6-7 kilométert is jöttek már a szalagkorlátos incidens óta, és közeledtek a cél felé, amikor egy tempós jobbkanyarban kitört az autó hátulja. Valószínűleg eltört valami a futóműben. Zoli ellenkormányzott, akkor viszont a jobb elejével felmentek a belső íven lévő dombra, ami megdobta az autót és felborultak.
Az autó az oldalán csúszott, majd borult tovább, amikor elérte a túlsó padkát, ami úgy megdobta, hogy beestek az árokba. Zoli megkérdezte Petit, hogy jól van-e, de közben elkezdtek kiabálni nekik a nézők, hogy folyik a benzin. Ezért, hogy elkerüljenek valami Cobra 11-ben látott jelenetet, gyorsan kimásztak az autóból. Később a nézők segítségével visszaborították a talpára.



Mi van ilyenkor? Az autót el kellett vinni onnan, mert sanszos volt, hogy ha valaki kicsúszik ott, pont rá fog esni, és akkor még jobban összetörik. A megjelenő pályabíró viszont arról tájékoztatott minket, hogy a versenyigazgató szigorúan megmondta, hogy egyetlen kiesett autót sem szabad elvinni a verseny végéig.
Viszont ezen a szakaszon annyi baleset történt, meg olaj is folyt a pályára, hogy 1 órát tolódott a következő rajt. Autó tehát egy ideig nem járt ezen a pályán, így esély nyílt kiszedni az árokból a Fehéret.



Oké? Dehogy oké, apám! Viszont ilyen táblát tesznek az autóra, ha a versenyzők nem sérültek meg és nem igényelnek segítséget. Ha SOS tábla van rajta (vagy nincs semmi, mert még senki nem járt arra), az utána következő versenyzőnek kötelező megállnia segíteni, különben meg is büntetik.



Miután elment a pályazáró autó, elhangzott a felkiáltás: emberek, lehet jönni kihúzni a Suzukit az árokból! Szaladt is mindenki, és körülbelül 10 másodperc alatt már az úton is volt. Megjegyzem, autóval nem lett volna egyszerű kihúzni onnan.



Szóval a jónép segítségével ismét útra került a Suzuki, és mivel lefelé lejtett a pálya innentől a célig, Zoli el is tudott gurulni addig. A motort érthető okokból nem merték beindítani.







Zoli a célnál a sportbírókkal beszélget. Még nyilatkozott is a Rally Rádiónak. Mi Tamással visszamentünk Egerbe a teherautóért, ami a versenyautót szállította. Út közben a Rally Rádióban minden versenyző arról beszélt, hogy milyen nehéz a pálya, és hogy a sok felhordott kő miatt nem lehet ideális íven autózni, különben egyből az árokban találja magát az ember...



Tamás Egerben felvette az Ivecót, én pedig követtem visszafelé. Az úton rájöttem, hogy nem csak mese volt az, hogy ő is ralizik egyébként. Alig tudtam követni, úgy nyomta a nagy teherautónak a kanyargós hegyi utakon. Szerencsémre feltartotta egy Skoda Superb, amit nem tudott megelőzni, így nem maradtam le tőle.
A Suzukit feltolták a platóra és elindultunk haza. Zoli szerencsére nem volt úgy letörve, mint vártam. Azóta már elkezdte beszerezni az alkatrészeket és megtervezni az autó javítását, hogy lehetőleg májusra, a következő versenyre kész legyen...

2010. március 28.

:(

Ne haragudjanak, de a részletes beszámolóra most sem energiám, sem kedvem nincs. Amint a Twitter rovatban is leírtam, Zoliék számára nem sikerült jól életük első raliversenye.
Miután az első gyorsasági szakaszon ők bizonyultak a leggyorsabbnak, a másodikon a bal hátsó futómű sérülése miatt felborultak és egy árokba estek. Szerencsére Peti és Zoli is megúszták apró karcolásokkal, az autó viszont használhatatlanná vált.



A hazaérkezés pillanata



Nem úgy tervezték, hogy kézzel kell majd feltolni a teherautóra...



Ennyi ember segített kihúzni az árokból



Hasonlítsák össze ezt a képet az előző poszt nyitóképével...

Mára elköszönök. A képeket a szokásosnál nagyobb méretben töltöttem fel, hogy elemezhessék a sérüléseket. Részletes beszámolóra talán holnap lesz időm.

2010. március 26.

Úton van a Fehér

Teherautóra került, és holnap reggel indul Egerbe a „Fehér”.
Mielőtt elvitték a szervizből, még kimentem lefotózni a szépen lemosott versenyszemélygépjárművet.



Rendesen jól néz ki, nem? Szép... mint egy Mercedes — ahogy Tomi mondaná.



Főleg így lemosva. Reméljük, nem nagyon fogják összekoszolni a versenyen sem. Bár ha esni fog az eső, nehéz lesz tisztán tartani. Az eső természetesen nem lenne jó Zoliéknak, mivel inkább száraz pályára jók a gumijaik.



Az előbb hívtam Zolit, annyit nyilatkozott csak, hogy épp a vizsgát írják, és majd visszahív. Azt hiszem, ez ilyen verseny előtti vizsga, hogy tisztában vannak-e a versenyszabályzattal.



A „Fehér” egy teherautó platóján utazik Egerbe. Sajnos lemaradtam a jelenetről, amikor felálltak vele oda, de a versenyen tutira ott leszek. 12 óra múlva indulunk.
Ja, majdnem elfelejtettem! Ma hivatalosan is elindult a Vikiszava Twitter oldala. Mégpedig azért, hogy a verseny közben tudjak majd mobiltelefonról híreket küldeni. Részletes tájékoztatást a hétvége során nem ígérhetek, de a Twitter részben (az oldal jobb felső sarkában) találhatnak majd friss híreket.

2010. március 24.

Felkerültek a matricák is



Peti új szereplő a Vikiszava történetében. Zoli navigátora és egyben új kispajtásunk. Köszöntsék szeretettel! :) Szóval a felső képen épp ő szedi le ünnepélyesen a hordozófóliát a raliautó első lökhárítóján szereplő Vikiszava matricáról. Aki szerint a matrica ferdén van felragasztva, forduljon Petihez, és ő majd elmagyarázza, hogy miért nem ferde.
Szerintem egyébként jó így, és más úgysem ragasztotta volna fel, úgyhogy teljesen mindegy is. Peti ráadásul gyakorlott autódekoros, és filozófiája szerint egy raliautó akkor raliautó, ha tele van matricázva.



Ezért aztán tegnap délutántól estébe nyúlóan azon agyaltunk, hogy az autó melyik részére milyen matrica kerüljön. Egy A/4-es lap mindkét oldalát teleírtam szélesség- és magasságadatokkal, hogy melyik karosszériaelemre mekkora reklámok kerülhetnek. Mondjuk így sem jött össze minden, de nem baj.
Ma délután elhoztam Kecskemétről a matricákat, és kivittem a Zoliék szervizébe, ahol a versenyautó felkészítése zajlik. Ma például beállították a futóművét és vonószemek is kerültek rá. Meg került az aljára egy páncéllemez kartervédő gyanánt. Szóval ahogy odaértem, hamarosan megérkezett Peti is, aki rávetette magát a matricákra, és elkezdte felragasztani azokat. Ez a művelet okozott neki némi idegi feszültséget, de becsületére legyen mondva, jól állta a sarat a kollégák beszólogatásai ellenére is.



Este negyed tíz van. Lehet, hogy Peti még mindig ragasztgat.
Már csak négyet kell aludni a versenyig.

2010. március 20.

Öt és fél hónap

Öt és fél hónap. Ennyi ideje vár babát Timi, és én ennyi ideje várom, hogy végre nagy hasa legyen, amit meg lehet örökíteni fényképeken.



Ma érkezett el a történelmi pillanat, amikor elmentünk fotózni, erre Timi olyan ruhában jött, amiben alig látszik a lényeg. Mindenféle szín, csíkozás és mintázat előfordult a felsőjén. Az autógyárak hasonló módon szokták álcázni a fejlesztés alatt álló, de már közúton tesztelt új modelljeiket. A cél, hogy a formák az optikailag zavaró álca alatt rejtve maradjanak, de legalábbis nehezen kivehetőek legyenek.



Mivel Timi gömbölyödő hasát így nem volt egyszerű fotózni, hát inkább elmentünk mindenféle fura helyekre fotózni. Voltunk a Pálfájában is, de a lényeg akkor történt, amikor visszafelé jöttünk a városba. Észrevettem ugyanis egy helyet, ahol soha nem fotóztam még, és eszembe sem jutott eddig: a Lyukashíd alatti biciklis alagutat.



Meg is álltam egyből, és rájöttem, hogy a hely egy kincsesbánya a beállítási lehetőségek szempontjából. Szerintem itt készültek a legjobb képek, ezért azokból válogattam.



Most viszont nincs időm többet írni, mert a fotózásra megbeszélt időpontot is lekéstem, és ha most is később viszem a képeket Timinek, mint ahogy megígértem, félek, hogy hamarabb fog életet kioltani, mint életet adni.